Nosztalgia

Mióta Londonban élek, hajlamosabb vagyok a nosztalgiára, még a tőlem megszokottól is inkább. Próbálom felidézni, mi volt életem első süteménye, s ez mikor történt velem, de a történelem viharai elfeledtették velem. Egy mesekönyvre emlékszem, amiben egy kislány pogácsát süt, aztán pedig arra, hogy úgynevezett pompos kiflit sütünk a bátyámmal a szülőknek, illetve a porból keszült pufi fánkra, amiket a nyári szünetben ettünk. A kifli kudarc volt, de talán ezzel indult minden. Furcsa, hogy a kudarc minden másban visszavet, viszont ha sütiről van szó, lelkesít és motivál. Így a kiflin felbuzdulva következtek rosszabbnál rosszabb sütemények, amiknek csak a testvérem volt lelkes fogyasztója. Szigorúan zárt ajtók mögött készült, íz nélküli vagy túlságosan megsütött torták, amiknek a tettejéről mindig elillant a tojáshab. Aztan sokáig készítettem egy vaníliás kekszet a nagymama megsárgult Váncza receptes lapjaiból, de az első igazi siker, az áttörés tagadhatatllanul a meggyes-vajas piskóta volt. Ennek elengedhetetlen kelléke anyukám meggybefőttje, amiből azóta sem ettem olyan finomat, ebben ő a csúcstartó nálam. Azt hiszem, ekkor 13-14 éves lehettem. Azóta jó néhány év eltelt, és a vonzódásom a süteményekhez nem múlt el. Vadásztam a különleges, érdekes recepteket, mindig valami újat, trendit, divatosat akartam kipróbálni, amit még nem készitett el az összes nagymama. Közben megtanutam pitét/linzert, zserbót és rétest, s ezek mellett, a legjobb mesterektől, könnyű kelt tésztát és "elegáns" palacsintát készíteni. S idővel rájöttem, hogy ezek egyszerűségét sokkal inkább szeretem, mint a száz hozzávalóból összeállított könnyen feledhető egyszeri csodákban rejlő kihívást, mert ezek végül sosem hoznak olyan sikert, mint idősebb versenytársaik. Mondjátok, hogy szentimentális vagyok, ezekben benne van a nagyika meg a nagynéni, a gyerekkor, az összes nyári szünet még akkor is, ha már elmúlt.