Nem bagatell

Utoljára akkor éreztem ilyen megelégedést, mikor Bogárral Európa kellemesebb felébe szakadt barátunkat látogattuk meg egy könnyed, illetve egy rendkívül tartalmas városnézés apropóján. Az 'itt minden zöldebb, tisztább, csöndesebb, kedvesebb, hangulatosabb, barátságosabb ... ' érzése fogott el, a tökéletes közelségét éreztem már a kertbe lépve, pedig ez csak az előjáték előjátéka volt. A már sokak által megénekelt villa bagatelle-ben jártam.
Gyönyörű idő volt. Az ajtók tárva álltak, így a tavaszi szél és napsütés átjárta az épületet, ami szinte üres volt, mert a vendégek a teraszon, a napsütésben tobzódtak. Fényben úszott a ház, így a ringó, zöldellő fákat nézve jól esett a meleg cappuccino és a langy bodzaszörp. (Ha hideg volna, itt pont olyan kellemes lenne becsukózni egy forró teával vagy habos kakaóval.) Egyedül is jól éreztem magamat. Mintha Bogár mindjárt jönne a konyhából, a fürdőből vagy a hálóból. Futkosó gyerekek, rutinos törzs- és ámuldozó első vendégek között bármikor felbukkanhatott volna a nagy család tagjaként.
Úgy tíz-tizenöt éve magazinokban láttam már és képzeltem ilyesmit. Akkor azt kérdezték, nem vagyok kicsit megalomán. Vagy ez áll, és a fenti monológom csak megerősíti ezt, vagy mégsem, legalábbis rajtam kívül is akadnak lilák.